Barátnőm megbeszélte a gumisával, hogy elvállalja az én téli gumi szerelésemet is, mielőtt jön a zord idő. Természetesen időben szerettem volna elindulni, de közbejött egy látogató, aki tovább maradt a kelleténél. Sietve keresgettük a ki tudja hol leparkolt autót a belváros forgatagában. Lévén péntek délután fél öt, hát a forgalom idegőrlő volt. Lépésbe való tötyögés, egymás elé vágás 20centiről, stb. Aki naponta próbálja, annak nem kell mesélnem, aki pedig nem, annak hiába. Szóval elaraszoltam a gumikért a régi pincénkhez, ahol persze nem találtam a kulcsokat. Mivel a kocsi majdnem tele volt, - egyébként pedig magányosan járok gumit cseréltetni,- nem tudtuk hova gyömöszölni a gumikat. Természetesen eltévedtem, sötét volt már, nem találtuk, mindig rossz irányba fordultam. Már ott tartottam, hogy beüzemelem a GPS-t, mert ezt nem tehetem meg egy emberrel, hogy így elkések, mire férjem a térképen megtalálta az adott utcát. Ekkorra már visítottam. Természetesen a kapu, ahol be kellett volna állnom az autóval, olyan keskeny volt, mintha a tű fokán kéne átvezetnem. Feladtam. Beküldtem a férjemet, hogy szóljon a szerelőnek, álljon be, vagy sosem lesz téli gumim. Megérkezett a mester. Kedves volt, barátságos, segítőkész, mint már az előző napi telefonbeszélgetésünk alkalmával is. Beállt a kocsival, megvigasztalt, hogy semmi az a fél órás késés, majd egy kicsit vár a következő. Nyugtatgatott, csitított, de közben már szerelte is le a kerekeket. Ekkor következett a horror. Bevillant, hol lehet a kerékőr. Biztosan tudtam, hogy tavasszal hová tehettem. Aztán már nem tudtam olyan biztosan. Később már semmit sem tudtam, csak üveghangon visítottam. Nagyon kétségbe voltam esve. Közben a mester nyugodt hangján derűsen vigasztalt, mondta, ő biztosan tudja, hogy megtalálom a kis huncutot. A fel-le rohangászásom közben azért láttam a cégtáblán egy nevet, melyet nagyon régen,- még az általános iskolából-ismertem. Rákérdeztem, hogy a cégtáblán szereplő név egy rokonát ismeri-e. "-Én lennék az."- mondta szerényen. Hurrá, hiszen egy volt évfolyamtársamat találtam meg a gyerekkorból! Megnyugodtam, azonnal témát váltottunk, egymás szavába vágva meséltük ki kiről mit tud. Közben futott, szerelt, hogy nekem is kész legyen az autóm és a következő se várjon. Egyszerűen csudálatos volt, hogy a mai helyzetben, amiben élünk (valljuk be nem rózsásan), egy középkorú ember így tudja viselni a nem könnyű életet. Nekem ez a találkozás vele annyira szuper élmény volt így itt a közel 40 év távlatából, mint ez a nagyszerű recept, melyet néhány sorban leírok. Egyszerű, de nagyszerű. Remélem Gábor nem sértődik meg a párhuzamon és nem érti félre, hogy itt a nagyszerűségét szeretném kiemelni. Remélem, hogy más is lesz olyan szerencsés, hogy nála szerelteti az autógumiját és megtapasztalhatja az emberi nemeslelkűség eme példáját.
A recept hozzávalói:
a rántott hú, amit ebből készült panírba burkoltam
1 kg krumpli héjastól
só
frissen őrölt bors ízlés szerint
3 ek kacsazsír
2 nagy fej lila hagyma cikkekre vágva
Elkészítése:
A krumplit alaposan megmossuk, feldaraboljuk vaskosabb cikkekre, tepsibe tesszük, sózzuk, borsozzuk, rávágjuk szintén cikkekben a lila hagymát, hozzáadunk 3 ek kacsazsírt, lefóliázzuk, 170 fokos sütőben hőlégkeverésen fél órát pároljuk, majd levesszük a fóliát és negyed óra alatt szép pirosra sütjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése